Pénzügyi intézmények jogsértéseivel szemben

Az egységes bírói jogalkalmazásnak alkotmányos értéknek kellene lennie, amely olyan általánosabb elvek megvalósulását szolgálja, mint pl. az egyenlőség, vagy a jogbiztonság. Na, ez az, ami 2011.-ben nincs Magyarországon, hiszen azonos jogszabályok alkalmazásánál hasonló ügyekben eltérő döntések születnek. A mai magyar bírói gyakorlatban nincs a jogértelmezési elveknek átfogó, közösen elfogadott és alkalmazott rendszere, amely alapot nyújthatna a jogalkalmazás állandóságához, és előreláthatóságához a jogesetek egyes típusainak elbírálásánál. Ez a rendszer bizonyos korlátokat és indoklási kényszert hozhatna a bírói jogalkalmazás során. Arra szorítaná a bíróságokat, hogy határozataikban indokolják, milyen értelmezési elveket alkalmaztak az alkalmazott jogszabályoknál, és indokolják választásukat az éppen nem alkalmazott elvekkel szemben. Ez az indoklási kényszer a döntések sorozatát követhetőbbé és átláthatóbbá tenné.

A jogalkalmazás során a jogalkotó a jogszöveg hétköznapi nyelvhasználatban kialakult szokásos értelmet tulajdonítja. Ha a szokásos értelmétől megfosztják, az relatívvá válik, így a döntés a jogszöveg szokásos értelmével való szakítást jelenti. A jogalkalmazás során a bíró sokféle okból mehet szembe a jogszabály szövegével, bár egy dolog minden esetben azonos. Nevezetesen az, hogy tágítani, vagy szűkíteni akarja azt a jogvédelmet, amelyet egy ügyben valamelyik félnek a szokásos nyelvi értelme szerint vett jogszabály nyújthat. A helyességi, vagy célszerűségi mérce (mellyel ez indokolható) általában szubjektív jellegű. Az, hogy mit tart valaki helyesnek, vagy célszerűnek, személyenként és bíróságonként változó.

A bíráknak szabadságukban áll olyan sokat, vagy olyan keveset mondani, amennyi jól esik nekik. Ha kevesebbet akarnak mondani, olyan érvelési fordulatokhoz folyamodnak, amelyek részben láthatatlanná teszik a döntéshez vezető lépéseket. Pl. a kiterjesztő értelmezés alkalmazásában bármilyen értelem tulajdonítható egy-egy kifejezésnek. Ha a bíró erre hivatkozik, azonnal mentesül attól, hogy behatárolja a szöveg szokásos értelmét, összevesse azt a tényállásban megállapított tényekkel, és indokolja az általános értelem, és a konkrét tények összefüggéseit. A kiterjesztő értelmezés azt a látszatot kelti, hogy a bíró továbbra is a jogszöveg keretein belül marad, pedig éppen a jogszöveg szokásos értelmétől való elszakadást leplezi. Mivel nem látszanak a kiterjesztő értelmezésnek, mint kifejezésnek a fogalmi határai, konkrétan az, hogy hol ér véget az értelmezés, így azt mindenre ki lehet terjeszteni. Ezzel csak az a probléma, hogy ez valójában nem értelmezés, csupán kiterjesztés, méghozzá a jogvédelem kiterjesztése a jogszöveggel szemben, az annak azonosítható nyelvi értelméből le nem vezethető jogi helyzetekre.

A „jogalkotói szándék”-ra való hivatkozás olyan érvelési fordulat, amelynél a jogalkalmazó nem vizsgálgatja a szöveget, és annak fogalmi határait, hanem egyszerűen egy általa megállapított jogalkotói szándékra alapítja a döntését, akár a jogszöveg egyébként azonosítható értelmével szemben is. A jogalkotói szándékra hivatkozás kétszeresen is fiktív. Fiktív egy egységes jogalkotói akarat léte tekintetében, és fiktív egy ilyen akarat tekintetében is. A végeredmény pedig szükségképpen merőben spekulatív feltételezés, hiszen egy jogszabály szövege mögött sokféle szándék meghúzódhat, sokféle tartalommal, melyeket utólag lehetetlen azonosítani. A jogalkotói szándék feltételezésével a bíró a saját célszerűségi szempontjait, vagy értékítéleteit érvényesítheti a döntéseiben, hiszen egy ki nem fejezett jogalkotói szándék keresésével legtöbbször az a megoldás érvényesül, melyet maga a bíró vél a legmegfelelőbbnek.

A jogszöveg átlépésének következő, alkalmazott jogi technikája az, amikor a bíró a jogszabály célját helyezi szembe a jogszöveggel. A jogszabály céljának figyelembe vétele teljesen helyénvaló, ha ez a cél a jogszövegben megjelenik, vagy abból kétség nélkül, egyértelműen levezethető. Probléma akkor adódik, ha a jogszabály konstruált, a bíró által megállapított célja kerül szembe a jogszöveggel, és az így konstruált jogszabályi cél arra szolgál, hogy a bíró átlépjen a jogszövegen.

A bírói jogértelmezési gyakorlatok jelenlegi formájukban több veszélyt is hordoznak, hiszen a jogszöveg, mint objektív mérce tökéletesen figyelmen kívül marad, és a bíró szubjektív preferenciái érvényesülnek. Ezekkel a technikákkal az igazságtalanság könnyebben érvényesül a döntés rendszerbeli hatásait tekintve. Valamint ez segítette elő az eltérő bírói jogértelmezési gyakorlatok kialakulását, mely mára tökéletesen és teljesen követhetetlenné vált. Viszont, ha az ügyfél sérelmezi a bírói jogértelmezésre alapozott döntést, és ennek érdekében fellebbez, hogy enyhítse az őt ily módon ért jogsérelmét, a válasz általában az, hogy a bíróságoknak szükséges annyi mérlegelési hatáskör, hogy a jogi szabályozás esetenkénti merevségét rugalmas értelmezéssel enyhítsék. Ez a felületes megközelítés káros és védhetetlen, ugyanis az ilyen döntések legnagyobb hibája, hogy a jogszövegen túllépő bíró nem méri fel döntésének az ügyön túli hatásait.

A tudatos contra legem jogalkalmazás mindig jogalkotói hibát, illetve mulasztást feltételez, így egyben önmagában jogpolitikai döntést, és ebben megnyilvánuló értékítéletet jelent. E kimondatlan feltételezés alapvetően abban áll, hogy a jogalkotó vagy elmulasztott valamilyen jogvédelmet biztosítani valakik számára, vagy akart ilyen jogvédelmet biztosítani, de a jogszöveg formába öntésével ezt nem tudta elérni. Ebből következően nyilvánvaló, hogy erre a hibára, mulasztásra a bírónak egyértelműen rá kellene mutatnia, amit természetesen nem tesz meg, helyette utaló értelmezésre hivatkozik.

Egy jogszöveggel szemben álló döntés legtöbbször morális paradoxont hordoz, miközben szubjektív alapon az igazságosságra, vagy célszerűségre törekszik. Amennyiben egy bíróság eltér egy rendelkezés azonosítható értelmétől, rendszerbeli problémák is adódnak. Ezek a problémák egyben jelzik az egyedi ügyekben végzett morális alapú igazságkeresés hátulütőit is, mely hátrányok az ügyön túli következményekből is adódhatnak. Sokan vannak ugyanis, akik bíznak a jogszabály egyértelmű szövegében, és így pl. kártérítési igényt nem érvényesítenek, vagy nem támadják meg egy hivatal elutasító határozatát. Nem teszik meg, hiszen csak utólag, az igényérvényesítési határidő esetleges letelte után tudhatják meg a döntésből, hogy igényérvényesítési lehetőségük állhatott volna fönn, hiszen az igényérvényesítésről lemaradók nem láthatják a jogszabály szövegében azt az értelmet, amelyet a bíróság később tulajdonít neki. A rugalmas, jogszövegtől elszakadó jogalkalmazás eredménye az: a jogszabállyal kapcsolatos, a jogszöveg hétköznapi értelmén alapuló várakozásokat szétzilálja, és sok tekintetben kiszámíthatatlanná teszi a joggyakorlatot. A bírák személyisége kerül első számú tényként, szempontként a jogszöveg helyére, sokszor a jogszöveggel szemben. Az egyes bírák sajátos jelleme, hajlamai, elfogultságai és szokásai határozzák meg azt, mit fognak törvényesnek tekinteni, és mit nem. A hátrányos ügydöntő határozattal szemben mégis érdemes jogorvoslattal élni, hiszen a következő bíróság más jogértelmezési gyakorlatot alkalmazhat, így előnyösebb döntés is kinézhet az ügyfél számára. Vagy nem.

Viszont a szöveghű értelmezés sem ideális megoldás, hiszen vannak ügyek, melyekben a szöveghű döntések a méltánytalanság, vagy igazságtalanság érzetét kelthetik valamelyik félben, illetve a közvéleményben. A bírói hatalom elsősorban az ítélkezésben nyilvánul meg, így a függetlenség biztosítékai elsősorban az ítélkezés függetlenségéhez kötődnek, és ez a függetlenség abszolút alkotmányos védelem alatt áll. A bírói hatalom azonban nem korlátlan, hiszen kifejezett korlátja a törvénynek való alávetettség. Ez viszont nehezen ellenőrizhető, és még nehezebben kérhető számon. Pedig a bíróságok nem írhatják felül, vagy egészíthetik ki a jogszabályokat, akkor sem, ha azok alkalmazása a megítélésük alapján nem vezet kívánatos eredményhez, vagy éppen célszerűtlen. A bíróságok alkotmányos szerepköréhez nem tartozik hozzá, hogy az elismert jogforrási formákban megjelenő jogszabályoktól elszakadva, és azokkal ellentétben más szabályokat kényszerítsenek ki.

A jogalkalmazás egységessége, amely alkotmányos érték, a jogbiztonság lényegi vonásaihoz tartozik, és a jogbiztonságból levezethető. Csak az egységes jogszolgáltatás tudja megteremteni annak lehetőségét, hogy a jogalanyok számára a jogszabályok tartalma kiszámítható legyen, ami ugyancsak jogbiztonságból folyó követelmény. A jogalkalmazás egységessége a jogalanyok törvény előtti egyenlőségének egyik feltétele. A hasonló ügyekben hozott eltérő döntések kiszámíthatatlanná teszik a jogszabályi előírásokat, sértik a jogalanyok azon jogát, hogy hasonló tényeiket egyenlően ítéljék meg a jogszabályok alapján. Egységesebb jogértelmezés viszont csakis a szöveghű értelmezésen alapulhat. A jog csak akkor tudja az emberi közösségekben koordinációs feladatát betölteni, ha előzetesen elvárásokat tud közvetíteni, és ezáltal kiszámíthatóvá tudja tenni a szereplők magatartását. A jog akkor tud elvárásokat hatékonyan közvetíteni, ha a célcsoportok számára azonosítható tartalmat mutat föl. A jogbiztonság elvéből fakad azon tényleges lehetőség megteremtésének szükségessége, hogy a jogalanyok a jogszabályok előírásaihoz tudják igazítani magatartásukat, ugyanakkor lássák annak lehetséges következményeit is, ha jogsértést követnek el. Egy jogállamban ilyen előrelátás nélkül nem létezik materiális jogi felelősség. A jogbiztonság esetében a kiszámíthatóság alapvető érték, melyet a jogszövegek szöveghű értelmezése biztosíthat. A jogkövetés, a kiszámíthatóság csak akkor érhető el, ha a hétköznapi ember számára a jogszöveg azonosítható, értelmezhető. Szükségképpen zavart okoz, ha a jogalkalmazásban a szövegnek specifikus, hétköznapi értelemtől elszakadó, az átlagember számára követhetetlen értelmet tulajdonítanak. Ez az oka annak, hogy a jogalkotó úgy alkotja meg a jogszabályokat, hogy azt a címzett jogalanyok tömege az általános közfelfogás alapján helyesen érthesse és egyben magatartását ehhez igazíthassa.

A jog lényege a formalizmus, azaz az általános szabályok uralma a konkrét ügyekben feltörő, személyes megfontolások felett. Amennyiben a bíró elszakad a jogszabály szövegében megmutatkozó szilárd nyelvi kritériumoktól, az azonosítható, szokásos nyelvi értelemtől, azonnal utat nyit a saját, személyes értékítéletének, és saját célszerűségi megfontolásainak, a jogbiztonság ellenében. Az ún. jogalkotói hiba, vagy mulasztás javítgatása a jogalkalmazásban olyan ad hoc szabályok elismerését, vagy alkalmazását jelentik, amelyek más, nagyobb, demokratikus legitimációval rendelkező szerv által alkotott szabályokat szorítanak ki. Ez csorbítja a jogalkotás demokratizmusát, és egyben a jogállamiság bizonyos elveit is. A szöveghű értelmezés a jogalkotás és jogalkalmazás demokratikus jellegének biztosítéka. Másrészt szöveghű értelmezéssel a bíró rászoríthatja a jogalkotót, hogy a társadalmi elvárásoknak megfelelően módosítsa azokat a jogszabályokat, amelyek nem felelnek meg a társadalmi elvárásoknak. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, ha a bíróságok nem volnának hajlandók a jogszöveget értelmével ellentétesen használni, a jogalkotó a jövőre nézve is rá volna szorítva arra, hogy a jogszabályokat eleve gondosabban szövegezze meg, részletkérdéseket is szabályozzon, vagy koherensebb fogalomrendszert alkalmazzon. Ha a bíróság megtagadja, hogy saját maga konstruáljon jogszabályi célokat a jogszöveg átlépését elősegítendő, a jogalkotó rákényszerül arra, hogy világosan, magában a jogszabályban fogalmazza meg a jogszabály megalkotásának célját. A bíró a legnagyobb biztonsággal akkor hoz helyes döntést, ha a szöveghez ragaszkodik. A jogalkotó jogpolitikai döntése ugyanis sok esetben politikai kompromisszumok eredménye, amelyeket a jogszabály konkrét szövege tükröz. A jogszövegen túllépő, és a jogszabály indoklására, vagy a törvényhozó szándékára hivatkozó bíró szükségképpen alulinformált abban a tekintetben, hogy a kollektív jogalkotás során milyen politikai kompromisszumok köttettek a jogszabály elfogadásakor.

Sajnos, a magyar joggyakorlatban nem megfelelően ismert, de a jogszabályok egy része a nemzetközi szerződések alkalmazásának vannak kifejezett, külön jogszabályban előírt értelmezési szabályai. Nemcsak a Magyarország által elfogadott, törvénybe, vagy más jogszabályba iktatott nemzetközi szerződések alkalmazása kötelező, hanem e szerződések értelmezéséhez is fűződnek jogi kötelezettségek, ami a belső jogszabályoknál nem megszokott. A szerződések jogáról szóló, 1969. évi bécsi egyezmény 31. cikke alapján a nemzetközi szerződések értelmezésének legalapvetőbb szabálya a szöveghű értelmezés. Ettől eltérni csak kivételes esetekben lehet, mely korrekciós szabályokat ugyancsak tartalmazza a szerződés. A bécsi egyezmény értelmezési szabálya a magyar bíróságokra is kötelező.

(Blutman László, egyetemi tanár, Szegedi Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Nemzetközi Jogi és Európa-jogi Tanszék.)